"....és eljön majdan egy nap, jellemezve átlagos, továbbá hétfő, mikor mi, úgynevezett emberek, utoljára ébredünk...."( ismeretlen)
Fényes lesz majdan a reggel, csiripelnek a madarak, mozgolodnak a kukásautók. Felkelek majd én is, remélve józanul, céltudatosan, és pisilésre készen. Nem rettent meg semmi sem. Sem egy borotvapenge, sem egy kávéfőzés. Harc harcot követ, fánk fánkot, és következik....a soronkövetkező cselekedet.
Bezárni, elindulni, elfelejteni és újra elindulni. Egy kihalt buszmegálló és egy gyanúsan ritkán közlekedő busz...mint mindig. Haladni az úton, elöttem egy másik busz ,amire fölkéne szállnom.
Az iskola elött. Egy erősödő kényszer, egy taszítás, mely nem enged bemenni. De megtörik, mint általában. Lépcsők, emeletek. Olykor hosszúak, olykor rövidek, de inkább az elöbbi. Takarítónénik, kedvesek, ügyesek, köszönök, köszönnek. Belépek a terembe, kihalt, tetszik.
Órák egymás után, lényegtelenek vagy fontosak, múlnak. Dolgozatok, felelések, értelmetlenek, megtörténnek. A büfében a sor áll, csak nő, állok, nem haladok, várok, feladom.
Suli után ugyan az, mint reggel, csak visszafelé. Busz, emberek, jellemek, de ugyis eltünnek.
Otthon. Kis semmit tevés, majd tanulás. Az idő pereg, múlik, én csak csinálom és csinálom, mint minden nap.
Nyugta, majd teljes sötétség. Megint itt van, megint gyötőr, kikészít. Elmegy, a képembe röhög, eltűnik. Jön majd holnap is. Bár ne tenné, megteszi, élvezi. Tudja, hogy nem ez volt az utolsó.
