Oh, igen, azok voltak a szép napok. Emlékszem, mikor még iskolába sem jártam, hétköznaponként az oviban tengettem napjaim, azután otthon voltam, vagy kimentem a ház elé játszani a többi gyerekkel...kötetlenség jellemezte e éveket. Na de ez már történelem. Belegondolva mostani helyzetembe, szivesen visszatekerném az időt, igaz, nem teljesen az ovodás évekig, megelégednék az általános iskola éveinek második felével. Hol vannak már azok az évek is...elmultak. Pedig én még tisztán emlékszem a ballagásomra. Egy péntek reggeli napra esett. Nem esett az eső, nem volt meleg sem, pont olyan volt, hogy elviselhető. Felkeltem, megmostam a fogam, reggeliztem, majd szépen felöltözve nekivágtam utolsó napomnak az általánosban. Szép is volt, ennyi volt. Hogy öszinte legyek, pont azt éreztem az első középiskolás napomon, mint az utolsó általános iskolás napomon, bizonytalanságot. Oh, igen, nem tudtam mit, hogy, merre tovább, csak lépegettem jobbra-balra, közben felelösségteljesen egyenesben igyekeztem maradni. Nem hiába van az a rági mondás, hogy az idő mindenen segít. Ahogy teltek a hónapok, világossá vált számomra, hogy ezt igy kell csinálni, hogy nem fordulhatok vissza, nem mintha bárki kényszerítene,tényleg. Lassacskán "megnyugogadtam".
Áhh. de még így sem tudom meg tenni ,hogy ne nézzek előre. Akadályok, akadályok és majdan egy talán szolíd befejezés...igazából nem egy rossz terv, nekem tetszik.
